A tradicionális zenék ősisége, a klasszikus zene kifinomultsága, a rockzene energiái és Bartók gondolkodásának tisztasága jellemzi a magyar Söndörgő együttest, a nemzetközi világzenei színtér egyik legizgalmasabb, leginnovatívabb, legsikeresebb zenekarát.

Amikor több mint negyedszázaddal ezelőtt megalakult a Söndörgő, a mai tagok még gyerekek voltak, s gyakorlatilag együtt nőttek fel a zenekarral. Az öt tagból négy ugyanabba a zenész családba tartozik: három testvér (Eredics Áron, Benjámin, Salamon) és egy unokatestvér (Eredics Dávid). Szellemi hátországukat a közel ötven éve fennálló, autentikus délszláv népzenét játszó, legendás Vujicsics Együttes jelenti: benne további Eredics-muzsikusokkal, apa- és nagybáty-figurákkal. A Söndörgő tagjainak zenei nevelése tehát Kodály Zoltán ideáljának megfelelően kilenc hónappal a születésük előtt kezdődött.

Elsődleges hangszerük a szerb és a magyar népzenében egyaránt népszerű tambura, de a Söndörgő-hangzásképnek legalább ilyen fontos elemét képezik különböző fúvósok és a harmonika is. Ami zenéjük műfaját illeti, a kézenfekvő, és leginkább semmitmondó címke, amit rájuk szokás aggatni, a „világzene”. Tamburocket című 2014-es lemezük az európai világzenei rádiósok listájának első helyén állt, éves összesítésben pedig a 3. legjobb világzenei lemez lett és két angol világzenei magazin, a Songlines és az fRoots is az év lemezének választotta.

Ha egy fokkal konkrétabbak szeretnénk lenni, akkor mondhatjuk, hogy a Söndörgő tradicionális délszláv zenét játszik, s ez esetben nem is járunk messze a valóságtól, csak azt kell világossá tennünk, hogy a Söndörgő számára mit is jelent a tradíció. A hagyomány az ő művészi világképükben valamiképpen a hérakleitoszi folyóra emlékeztet, amelybe nem lehet kétszer belelépni. A tradicionális zenét nem muzeális, rekonstrukcióra váró tárgyként kezelik, hanem élő és lüktető alapanyagként, inspirációs forrásként.

Mélyen ismerik zenei világuk gyökereit, ha kell, tudományosan is (mind a négy Eredics-tag tanít a budapesti Zeneakadémia Népzene Tanszékén), számukra mégsem az az érdekes, hogy a tradicionális zene mit jelentett egykor, hanem az, hogy mit jelenthet ma, és mit jelenthet holnap. Első lemezeik még erőteljesebben szóltak arról, hogy mit tudnak a hagyományból magukba szívni – ezt tükrözi egyebek mellett közös albumuk a macedón zene legendájával, Ferus Mustafovval –, a 2010-es, hatvan országban forgalmazott Lost Music of the Balkans című lemeztől fogva azonban érdeklődésük egyre inkább arról szól, hogy mit tudnak a hagyományhoz hozzáadni. 2019-es lemezük, a Nyolc 8 Nyolc már egy műfajokon túli világ képviselője: a műfaj itt már maga a Söndörgő. A lemez akár afféle „conceptalbumként” is hallgatható, egyetlen ívet fut be, miként a tudatosan felépített élő koncertjeik programja is.

A 2020-as huszonötödik év sok szempontból fordulópontot jelentett a Söndörgő életében. A pandémia okozta kényszerszünet lelassította, majd teljesen le is állította a zenekar őrületes koncertezési tempóját, és lehetővé tette – vagy inkább: kikényszerítette –, hogy levonják ennek az első, káprázatos negyedszázadnak a konzekvenciáit. Ettől talán nem teljesen függetlenül megtörtént a Söndörgő történetének első tagcseréje is: a bőgőn és csellótamburán játszó, egyetlen, nem-Eredics tag Buzás Attila helyére Dénes Ábel lépett 2020-ban. A karanténidőszak ezzel együtt nem tompította a zenekar kreatív energiáit: jelenleg az új lemezük anyagán dolgoznak, amely további lépést jelent a Lost Music of the Balkans által megkezdett úton. Ebben a zenei világban a klasszikus zenei igényű kompozíciók és a jazz szabad levegőjét árasztó improvizációk tökéletesen megférnek egymás mellett, ahogy a legkülönbözőbb forrásokból származó inspirációk is összeolvadnak az utánozhatatlan Söndörgő-stílusban. E tekintetben egyetlen kritériumuk van, az, amit Bartók Béla fogalmazott meg egy 1931-es levelében: „nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, […] csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!”